A didergő király és a poppy köntös meséje

Mese, mese, mátka, pillangós csizmácska:
Volt egyszer egy király Poppy szív országba.
Poppy Bay királynak nagy volt a bánata,
Csupa siralom volt éjjele, nappala.
Hideg lelte-rázta, fázott keze-lába.
Sűrű könnye pergett fehér szakállába:
"Akármit csinálok, reszketek és fázom,
Hiába takargat aranyos palástom!
Aki segít rajtam, övé lesz a lányom,
- Tőle nem sajnálom -, s fele királyságom!

Százegy kengyelfutó poppy csizmát ragadt,
Fészbúk posztot nyomtak minden ablak alatt:
"Ki tud orvosságot a király bajáról,
Hol az a bölcs ember, aki jót tanácsol?"
Adott is ezer bölcs ezeregy tanácsot.
De együtt se ért az egy falat kalácsot.
Jöttek más bölcsek, hoztak gyógyító füveket,
de a királynak csak nem lett melege.
Körmét fúvogatta, keserűn köhintett,
Bölcs doktorainak bosszúsan legyintett:
"Bölcsekkel az időt ne lopjuk, azt mondom,
Hívjátok elő az udvari bolondom!"

"Hallod-e, te bolond, szedd össze az eszed,
Adj nekem tanácsot, akárhonnan veszed."
"Teli van énnálam ésszel a szelence:
Hideg ellen legjobb a meleg kemence.
Gyújtass be csak, komám" - nevetett a bolond,
S nevetett köntösén a sok arany kolomp.

Kergeti a király ki a sok léhűtőt:
Hozzák fülönfogva az udvari fűtőt!
"Hamar cédrusfával a kandallót tele,
Urunk-királyunknak attól lesz melege!"
Nagy volt a kandalló, akár egy kaszárnya,
El is égett benne vagy száz cédrusmáglya.
Toporgott a király előtte, megette,
Utoljára mégis csak azt dideregte:
"Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Már a szakállam is csak úgy reszket bele!"

Nyöszörög a fűtő: "Felséges királyom,
Életem-halálom kezedbe ajánlom,
Most dobtam bele az utolsó forgácsot,
Jó lenne hívatni az udvari ácsot!"

Nekibúsult erre a didergő király,
Szigorú paranccsal a kapuba kiáll:
"Vágjátok ki kertem minden ékességét,
A szóló szőlőnek arany venyigéjét,
A mosolygó almát, a csengő barackot,
Hányjatok a tűzre minden kis harasztot!
Széles ez országban amíg erdőt láttok,
Kandallóm kihűlni addig ne hagyjátok.
Jaj, mert mindjárt megvesz az Isten hidege,
Csak úgy kékellik már az ajkam is bele!"

Csattognak a fejszék, sírnak erdők, berkek,
Recsegnek, ropognak a gyümölcsös kertek.
Sok lakójuk fejét bujdosásnak adta,
Fészkit ezer madár csipogva siratta.
A rengeteg fából egy szál se maradt ott,
Aranyos kandallón mind elparázslott.
A didergő királynak minden hiába,
Nyögve gubódzik be farkasbőr bundába:
"Fűtsetek, mert megvesz az Isten hidege,
Csak egy fogam van már, az is vacog bele!"

Poppy szív országban van is nagy kopogás,
Ripegés-ropogás, siralom, zokogás.
Dolgozik a csákány, fűrész, balta, horog -
A király ajtaja egyszer csak csikorog.
Betipeg egy lányka, poppy köntöst hozott,
mit e szép szavakkal a királynak adott:
"Fogadd el királyom e puha palástot:
szőrméje melegíti majd a királyi virgácsot!
A színe türkiz, a hátán cica, anyaga selyem,
egészben oly csodás, akárcsak felséged szeme.
Hímzése ezüst, mint országunk címere
meglátja, ebben felséged sem didereg!
Öve arany, mint fejeden a korona
hosszú is, meleg is, én varrtam ezt, koma!

Ó milyen puha, ó milyen meleg!
Ezentúl csak poppy köntöst viselek!
Kérek még belőle tízet és százat,
poppy köntös kell az egész királyságba!

De könnycsepp csillog a leány szemibe
Így csacsog tovább a király fülibe.
"Ejnye, de rossz bácsi vagy te, király bácsi!"
Megfordul a király: "Ácsi, kislány, ácsi!
Azt se tudom, ki vagy, eddig nem láttalak,
Mért haragszol reám? Sohse bántottalak!" -
Kerekre nyitotta a csöppség a szemét:
"Minek szedetted le a házunk tetejét?
Hó is hullongázik, eső is szemezik,
A mi padlásunkra az most mind beesik;
Elázik a babám kimosott ruhácskája,
Vasárnap délután mit adok reája?"

Mint amikor nap süt a jeges ereszre,
A király jégszive harmatot ereszte.
Szemében buggyan ki szívének harmatja,
Szöghaját a lánynak végigsimogatja:
"Ne félj, a babádat ruhátlan nem hagyom,
Bíborköntösömet feldaraboltatom.
Poppy köntöse legyen a babádnak,
s poppy mamuszt húzzon a lábára!
Poppy hálóinget adj rá éjszakára,
te pedig aludjál poppy pizsamába'.
Éjszaka takarja poppy pléd a testét,
S hajtsa szivecskés párnára a fejét.
De még egy szexi bikinit adok a tóra,
nyáron gyere majd ebben látogatóba!

Most már meg a kislány mondta azt, hogy "ácsi!
De milyen huncut bácsi vagy, te király bácsi!"
Poppy csizmájában ugrált, s nevetett -
S didergő királynak nyomban melege lett!
A tükörablakot sarokra nyitotta,
Városa lakóit összekurjantotta:
"Olyan meleg van itt, hogy sok egymagamnak,
Juttatok belőle, aki fázik, annak!"

Tódult is be nyomban a sok szegény ember,
A márvány-téglákon nyüzsgött, mint a tenger.
Poppy köntöst akart mindenki magának,
S poppy takarót otthonra dunyhának.
Ki is szorult tőlük a király a konyhára,
Rájuk is parancsolt mindjárt a kuktákra:
"Asztalt terigetni, ökröt sütögetni,
Fussatok a hordót csapra ütögetni,
Ily kedves vendég még nem járt soha nálam,
Mint a saját népem - nagy Meseországban..."